Zeke Gyulával készült nagyvizit ...emlékezés
Iskolába is itt kezdtem járni, a Dugonics utcai általános iskolába, gyönyörű épület, de ugye akkor csak szédelegsz az óriás folyosókon. Na és ahogyan nősz, egyre több helyre visznek is: Teleki tér, ott a környező utcák, a Kálvária tér, akkor Kulich Gyula térnek hívták, a rendszer változáskor (még mindig nehezen mondom ki ezt a rendszerváltást, pedig sajnos nyelvileg pontossá tette az elmúlt huszonöt év) kapta vissza a Kálvária tér nevet. Az én időmben ott egy óriási szabadtéri színpad volt. Ja, ezt meg tudom mutatni. Ott készült rólunk az öcsémmel meg a már nem élő nagybátyámról egy fotó, amin jól látszik ennek a szabadtéri színpadnak az üléssora.
forrás: litera.hu/hirek/utolagos-tudas-i
Elsős leszek... visszaemlékezés
...több mint csínytevés...avagy jellemalakító nevelés
A hatvanas évek elején járunk egy szép őszi napon.
Történetem szereplői alapvetően szerény, csendes,
kiegyensúlyozott nyugodt emberek.
A kedves mosolygós halk szavú tanítónéni aki férjével kettecskén éldegélt az Orczy tér egyik magas, romos, körfolyosós házában, hivatásul választva a gyermekeket okosító tanítói szerepkört.
Az egyszerű, de következetes Édesanya akit büszkeséggel töltött el, hogy egy szem gyermeke iskolás lesz. és természetesen a történet középpontja a főszereplő a szintén mosolygós, szerény, csendes olykor véletlen ördög jelmezben a kisleány, Én !
Azon a szép szeptemberi őszi napon otthon nagy volt a készülődés,
az izgalom, sürgés -forgás.
Édesanyám a díszdobozkából elővette a gondosan összetekert legszélesebb, kikeményített fehér selyem szalagot.
Egy kis vízlocsolás, forró vasaló és máris csodás hatalmas masnit kötött a hajamba, melyet előtte hosszasan göndörített, minden szálra ügyelve,
hogy a hajsütővas nehogy elégesse - közben néha megpörgette a kezében ahogy a tűz lángjáról leemelte.
Istenem mennyire csodáltam tehetségét. Én leszek a legszebb a legcsinosabb biztatott és néhány jó tanáccsal látott el illem és a viselkedés terén.
Elindulva az ismeretlenbe a Csobánc utcai Óvoda előtt elhaladva ahová csak 1 évet jártam kötelezően, mert az év veszteseknek ez volt az akkori törvény, szóval furcsa érzés tört rám és egyre jobban szorítottam szüleim kezét.
A nap szikrázóan hatolt át a Diószeghy Sámuel utca sűrű fáinak rozsdás sárgás barna őszbe hajló lombjain.
Az utca megtelt az évnyitóra igyekvő ünneplőbe öltözött kis diákokkal és családjaikkal. Nagyon izgultam. Már a kapu is hatalmasnak tűnt a nagy régi kilincsével,szerintem fel sem értem, nyikorgó hangjával.
A lépcsők és az előtér láttán már meg is torpantam,
mely gyerek zsongással volt teli, hiszen a nagyobbak a nyári élményeket egyszerre akarták megosztani a rég látott társaikkal.
Jaj mi lesz most, ha elengedik a kezem én el fogok veszni.
Nekem itt nincs barátom, senkim nincs csak az ismeretlen és a most még biztonságot adó szülői kéz. Már sírásra állt a szám, gondoltam, én visszafordulok, húztam szüleim kezét...én inkább óvodába szeretnék járni. Persze nem voltam hisztis kislány, megszeppenve csendesen balhéztam ... :)majd azon nyomban összerezzentem,
mert megszólalt a csengő - gyülekezés az udvaron osztályonként. Igen ám,
de hol az osztályom? ki lesz a tanítónéni vagy bácsi?
Ekkor megszólalt a hangosbemondó is az elsősök az udvaron a lejárattal szembe hosszú hosszú tornapadokon fognak ülni. Magdi néni, a mosolygós tanítónéni maga mellé ültetett, megsimogatott,
- csendes halk szavai a lelkemet is simogatták, megdicsérte a szép hajam
és a masnim és már nem is féltem.
Hátrakulcsolt kézzel büszkén ültem az első sorban. Elsős lettem ! az 1.a nebulója !
Nekem van a legkedvesebb tanítónénim ! Félelmem huss...már el is szállt. Aztán jöttek a hétköznapok egymás után gyorsan,
szinte repült az idő, mert rengeteg új élmény, ismeret zúdult rám, ránk elsősökre. Az iskolában csendben visszahúzódva figyeltem,
otthon pedig engem figyeltek, mert bizony csak úgy folytak ki belőlem a mondatok. Reggel Édesanyám a kapuban azzal köszönt el.
Aztán ma is jó legyél ! Jó leszek ! aztán az erőt adó szeretet puszit követően a nagy kapu nyelt el.
...de egyik nap belém bújhatott a kisördög, történhetett ez azért,
mert mi, ...mi a kis elsősök napról napra ahogy kezdtük megismerni az új környezetünket, egyre magabiztosabb és hangosabbak lettünk a nagy ódon épület falai közt.
A szünetekben kettesével a fal mellett körbe körbe jártunk a folyosó hosszában. Már már néha “rosszalkodtunk” pl. a fiúk az előttük sétáló lányok haját húzkodták,
a lányok hangosan nyafogtak, “tanítónéni a Laci piszkál” a lányok gáncsolgatták a fiúkat...megannyi apró bosszantás a társak felé.
Magdi néni csendesen halk szavaival jóra intette a kicsi csínytevőket
- ez nem helyes a lányokat tisztelni kell és nem bántani stb.
A csengő hangosan jelezte vége a szünetnek, sorakozó kettesével az osztálytermek ajtajainál.
Magdi néni odaszólt induljatok szépen az osztályba, még elmegyek az osztálynaplóért, azonnal jövök addig üljetek le a helyetekre és csendben várjatok.
A napos a táblát törölte az osztály pedig a feje tetejére állt, rohangáltunk,
a padon ugráltunk , füzet repült, de senki nem ült le a fenekére,
élveztük a szabadságot, nem a kettesével sétát a folyosón
és az összekulcsolt hátratett kézzel ülést, - az órán való csendben figyelés helyett kiadtuk magunkból minden mozgásigényünket... majd valaki azt mondta én menjek figyelni és amikor jön a tanítónéni akkor szóljak és mindenki leül
...figyeltem...bekanyarodott, azt hittem komótosan lassan jár ahogy szokott,
elkiáltottam magam “ jön a tökfejű tanítónéni “
,és rohantam én is a helyemre , de már késő volt -
ő azonban gyorsabb léptekkel szedte a lábát és előbb ért az osztályba így pont hallotta a “figyelmeztetést”
Magdi néni kihívott a katedrához, odaültetett az ölébe és megkérdezte tőlem csendesen, emlékszel kicsi lány, hogy az évnyitón megsimogattalak és én meg dicsértem a hajadat és a szép masnit a loknijaidban? szemem lesütve az orrom alatt mormoltam? igen , már akkor éreztem, hogy amit tettem az nem gyerekkori csínytevés, hanem sokkal, de sokkal több és mélyebb volt annál. Felemelte lehajtott fejem, könnyes szemembe nézett és halkan azt mondta
,- túl azon, hogy kérésemet nem teljesítette az osztály, te most nem szép szavakat mondtál, hanem amikor nem voltam itt, a hátam mögött kicsúfoltál, lehet,
hogy nem is olyannak látsz, nyugtatgatta azért magát is, csak meggondolatlanul viselkedtél amiért én nem haragszom, ha megígéred, hogy többet nem fog előfordulni.
Szörnyen szégyelltem magam,
az osztálytársaim nem hallották a kettőnk nagy, egy életre szóló beszélgetését,
mert az én drága tanítónénim nagyon csendben beszélt hozzám, de én úgy éreztem akkor, hogy a föld fog elnyelni, miközben azt éreztem minden tekintet felém fordul.
Elmondta, hogy fog beszélni azért a szüleimmel ezt követően mintha semmi nem történt volna mosolyogva folytatta odaadó szeretettel hívatását.
Mindenkihez volt egy két szép szava, mosolya.
Ellenőrző könyvecskémbe beírta, szeretettel várom a kedves szülőket
(megadta a napot) otthonomba egy teára. Más alkalommal én is voltam nála,
finom illatok , hangulatos olvasó lámpa és sok sok könyvvel teli szekrény látványa,
meghitt melegség árasztotta el a szobát.
A történetnek persze nem itt lett vége. A tanítónéni,
Drága Magdi néni a maga stílusát egyéniségét megőrizve, egy életre megtanította nekem az emberi jellem egyik legfőbb vonásának egyikét,
amit az anyukám nem tudhatott, hogy mennyire mélyen érintett engem az én “csínytevésem”
így Ő is megtartotta következetes anyai szerepét kicsi szigorral spékelve.
A sarokban gondolkodhattam el róla hogyan tovább, de nem is akárhogyan...miután a téli meleget a kis kályhánk szolgáltatta, bár még csak ősz volt ugyan, de Édesanyám előrelátó volt a tüzelőt illetően a kamrában már volt kukorica csövestől és csak csutka is...
egyébként babát is készítettünk belőle, ...békeidőben, de most a térdem alá került. Sajnos így még nyomatékosabb lett szó szerint nyomatékos, hogy az Ember ne bántsa meg a másik Ember társát ! Megtanultam az alázatot és a megbocsájtást !
Szerettem a Dugonicsba járni !
Beszélgetés Haris László fotóművésszel ( a teljes cikket alul a linkre kattintva olvashatod, nagyon kedves visszaemlékezés )
... “Beszélgetésünk végén még két történetet szeretnék elmesélni, mert jelzik az akkori világhoz, az országban kialakult helyzethez való hozzáállásomat. Mondtam már, hogy jó tanuló voltam.
A Dugonics utcai általános iskolában pedig az volt a szokás, hogy azok a gyerekek, akik kitűnő bizonyítvánnyal zárták a tanévet, az évzáró ünnepélyen jutalomkönyvet kaptak. Ott összegyűlt az összes diák, az összes tanár, szülők, mindenki, és akkor az ember kiment, átvette a könyvet és az igazgató bácsival kezet fogott. Nagy dicsőség volt. Nekem elsőben meg másodikban is kitűnő bizonyítványom volt, de jutalomkönyvet nem kaptam! Harmadikos voltam, amikor 1952 májusában államosították apám üzemét, s az évzáró ünnepélyen legnagyobb meglepetésemre, mondják a nevemet, mehetek ki átvenni a jutalomkönyvet.
– Mi változott? Elszégyellték magukat?
– Dehogy. Viszont apám már nem volt üzemtulajdonos. Őt államosították, és akkor már járt nekem a jutalomkönyv. Amíg aljas kizsákmányoló volt, addig nem járt a fiának semmi. És ugye, a gyereket bántja az ilyesmi.
– A szüleiddel beszéltél erről a gyalázatról?
– Igen. Azt mondták, azért nem kaptam jutalomkönyvet, mert apámnak üzeme van. És hogy ez tényleg így volt, az bizonyítja, hogy a harmadik év végén kaptam. Ebben az igazi aljasság – most utólag visszagondolva – az, hogy szembeállítják a kis gyereket a szüleivel! Amikor apám összetört, amikor elvették mindenét, kirabolták, akkor én örültem. Örültem, hogy jutalomkönyvet kaptam az iskolában.
– Érezted a megkülönböztetést az iskolában, hogy te nem munkás, hanem gyártulajdonos fia voltál?
– Ahogy visszaemlékezem, nagyon rendes tanító nénink volt elsőben, másodikban. Régi vágású pedagógus, aki tanította a gyerekeket írni-olvasni, és meg is tanította őket már karácsonyra – nála nem tapasztaltam semmi ilyesmit. Ez nem a tanárok aljasságából következett, mert a tanárok kivétel nélkül – vagy kevés kivétellel – mind régi vágású emberek voltak. A rendszernek a disznósága volt ez!
– A tanárok is féltek, de nem volt valamelyikben annyi bátorság, hogy félrehív és azt mondja: nézd, kisfiam, te megérdemelted volna az évi munkádért ezt a könyvet, de azért nem kaphattál, mert...
– Nem tudom. Annyi bátorság valóban nem volt bennük, hogy nekem ezt megmondják. De a szüleim azért tudhatták, mert valószínűleg nekik megmondta az osztályfőnök.
– Lehet, hogy a gyereket nem akarta terhelni...
– Lehet, és nem akarta vállalni azt a veszélyt, hogy a gyerek esetleg kifecsegi: ezt tőle tudja. Azt se tudom, hogy a szüleim csak sejtették. De az eljárás tudatos volt, az biztos. Arra irányult, hogy amikor kifosztják a szülőt, a gyereket megjutalmazzák. Mivel helyre állt a rend, én is kaphatok jutalomkönyvet. Mint a többi!”
Egy osztálytalálkozó emlékére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.