"A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak" /Goethe/

Kiemelt bejegyzés

Szeretettel köszöntelek Dugonics suli oldalamon.

"Valahogy mindig félúton vagyok. Remélve, nem vagyok útban senkinek.  S míg "valahonnan" "bárhova" jutok, talpa...

2018. július 15., vasárnap

A rendszer avagy a Dugonics utcai iskola gyerekszemmel


Rendszerek jönnek, rendszerek mennek, mindenkinek van egy története gyermekkorának igazságairól avagy az igazságtalanságról.
Én szegényebb családból származom, jó tanuló voltam melyet igazából szívből köszönök a szüleimnek hiszen ez többnyire az ő érdemük volt,- szüleim nagyon sokat és fáradhatatlanul foglalkoztak velem az iskolán kívül még akkor is amikor keményen küzdöttem a tanulás ellen.(ebben nincsenek rendszerek, a gyerek az gyerek! régen is ma is és ami kötelező az sokszor nem igazán van kedvére ) Az alsó tagozatot végig kitűnővel végeztem, amihez év végén a bizonyítvány mellett dukált egy kedves kis ajándék, - a könyv.
Az évzárón az igazgató bácsink vagy a helyettese,- “nénink felolvasták azoknak a gyerekeknek a neveit akiknek sikerültek az ötösök, a szám jellegzetes nagy hasát tantárgyanként beírták a kemény fedelű könyvecskébe.
 Az olvasás, az írás mellett egész életemben szeretve lett. Szüleim, nagyszüleim meséltek sok sok történetet, jártunk sok helyen, foghattam siklót és békákat versenyeztettem a bogarakat és játszhattam nagyszüleimnél a kukorica góré alatti egerekkel, de a hatvanas évek közepe, hetvenes évek eleje számomra ‘rendszer független’ volt,
 Béke időben élhettem, nem úgy az alábbi fotóművésznek aki tehetősebb család gyermeke is volt, és igaz,- 10 évvel előbb járt a Dugonics suliba, nem a legbékésebb időben.
Ő másként emlékezik az évzárókon várva várt eseményre.
Ha találkoznánk szívesen neki adnám a könyvemet.



Beszélgetés Haris László fotóművésszel ( a teljes cikket alul a linkre kattintva olvashatod, nagyon kedves visszaemlékezés )

... “Beszélgetésünk végén még két történetet szeretnék elmesélni, mert jelzik az akkori világhoz, az országban kialakult helyzethez való hozzáállásomat. Mondtam már, hogy jó tanuló voltam.
 A Dugonics utcai általános iskolában pedig az volt a szokás, hogy azok a gyerekek, akik kitűnő bizonyítvánnyal zárták a tanévet, az évzáró ünnepélyen jutalomkönyvet kaptak. Ott összegyűlt az összes diák, az összes tanár, szülők, mindenki, és akkor az ember kiment, átvette a könyvet és az igazgató bácsival kezet fogott. Nagy dicsőség volt. Nekem elsőben meg másodikban is kitűnő bizonyítványom volt, de jutalomkönyvet nem kaptam! Harmadikos voltam, amikor 1952 májusában államosították apám üzemét, s az évzáró ünnepélyen legnagyobb meglepetésemre, mondják a nevemet, mehetek ki átvenni a jutalomkönyvet.
– Mi változott? Elszégyellték magukat?
– Dehogy. Viszont apám már nem volt üzemtulajdonos. Őt államosították, és akkor már járt nekem a jutalomkönyv. Amíg aljas kizsákmányoló volt, addig nem járt a fiának semmi. És ugye, a gyereket bántja az ilyesmi.
– A szüleiddel beszéltél erről a gyalázatról?
– Igen. Azt mondták, azért nem kaptam jutalomkönyvet, mert apámnak üzeme van. És hogy ez tényleg így volt, az bizonyítja, hogy a harmadik év végén kaptam. Ebben az igazi aljasság – most utólag visszagondolva – az, hogy szembeállítják a kis gyereket a szüleivel! Amikor apám összetört, amikor elvették mindenét, kirabolták, akkor én örültem. Örültem, hogy jutalomkönyvet kaptam az iskolában.
– Érezted a megkülönböztetést az iskolában, hogy te nem munkás, hanem gyártulajdonos fia voltál?
– Ahogy visszaemlékezem, nagyon rendes tanító nénink volt elsőben, másodikban. Régi vágású pedagógus, aki tanította a gyerekeket írni-olvasni, és meg is tanította őket már karácsonyra – nála nem tapasztaltam semmi ilyesmit. Ez nem a tanárok aljasságából következett, mert a tanárok kivétel nélkül – vagy kevés kivétellel – mind régi vágású emberek voltak. A rendszernek a disznósága volt ez!
– A tanárok is féltek, de nem volt valamelyikben annyi bátorság, hogy félrehív és azt mondja: nézd, kisfiam, te megérdemelted volna az évi munkádért ezt a könyvet, de azért nem kaphattál, mert...
– Nem tudom. Annyi bátorság valóban nem volt bennük, hogy nekem ezt megmondják. De a szüleim azért tudhatták, mert valószínűleg nekik megmondta az osztályfőnök.
– Lehet, hogy a gyereket nem akarta terhelni...
– Lehet, és nem akarta vállalni azt a veszélyt, hogy a gyerek esetleg kifecsegi: ezt tőle tudja. Azt se tudom, hogy a szüleim csak sejtették. De az eljárás tudatos volt, az biztos. Arra irányult, hogy amikor kifosztják a szülőt, a gyereket megjutalmazzák. Mivel helyre állt a rend, én is kaphatok jutalomkönyvet. Mint a többi!”


forrás, visszaemlékezés: 
irodalmi-szakasz/szakolczay-lajos-joevokep-gyerekszemmel
ahogy a festőművész emlékezik
az értékes fénykép nem ég el

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.