Rendszerek jönnek, rendszerek mennek,
mindenkinek van egy története gyermekkorának igazságairól avagy az igazságtalanságról.
Én szegényebb családból származom, jó
tanuló voltam melyet igazából szívből köszönök a szüleimnek hiszen ez többnyire
az ő érdemük volt,- szüleim nagyon sokat és fáradhatatlanul foglalkoztak velem
az iskolán kívül még akkor is amikor keményen küzdöttem a tanulás ellen.(ebben
nincsenek rendszerek, a gyerek az gyerek! régen is ma is és ami kötelező az
sokszor nem igazán van kedvére ) Az alsó tagozatot végig kitűnővel
végeztem, amihez év végén a bizonyítvány mellett dukált egy kedves kis ajándék,
- a könyv.
Az évzárón az igazgató bácsink vagy a
helyettese,- “nénink felolvasták azoknak a gyerekeknek a neveit akiknek
sikerültek az ötösök, a szám jellegzetes nagy hasát tantárgyanként beírták a
kemény fedelű könyvecskébe.
Az
olvasás, az írás mellett egész életemben szeretve lett. Szüleim, nagyszüleim
meséltek sok sok történetet, jártunk sok helyen, foghattam siklót és békákat
versenyeztettem a bogarakat és játszhattam nagyszüleimnél a kukorica góré
alatti egerekkel, de a hatvanas évek közepe, hetvenes évek eleje számomra
‘rendszer független’ volt,
Béke időben élhettem, nem úgy az alábbi
fotóművésznek aki tehetősebb család gyermeke is volt, és igaz,- 10 évvel előbb
járt a Dugonics suliba, nem a legbékésebb időben.
Ő másként emlékezik az évzárókon várva
várt eseményre.
Ha találkoznánk szívesen neki adnám a
könyvemet.
Beszélgetés Haris László fotóművésszel ( a teljes cikket
alul a linkre kattintva olvashatod, nagyon kedves visszaemlékezés )
... “Beszélgetésünk végén még két
történetet szeretnék elmesélni, mert jelzik az akkori világhoz, az országban
kialakult helyzethez való hozzáállásomat. Mondtam már, hogy jó tanuló voltam.
A
Dugonics utcai általános iskolában pedig az volt a szokás, hogy azok a
gyerekek, akik kitűnő bizonyítvánnyal zárták a tanévet, az évzáró ünnepélyen
jutalomkönyvet kaptak. Ott összegyűlt az összes diák, az összes tanár, szülők,
mindenki, és akkor az ember kiment, átvette a könyvet és az igazgató bácsival
kezet fogott. Nagy dicsőség volt. Nekem elsőben meg másodikban is kitűnő
bizonyítványom volt, de jutalomkönyvet nem kaptam! Harmadikos voltam, amikor
1952 májusában államosították apám üzemét, s az évzáró ünnepélyen legnagyobb
meglepetésemre, mondják a nevemet, mehetek ki átvenni a jutalomkönyvet.
– Mi változott? Elszégyellték magukat?
– Dehogy. Viszont apám már nem volt
üzemtulajdonos. Őt államosították, és akkor már járt nekem a jutalomkönyv. Amíg
aljas kizsákmányoló volt, addig nem járt a fiának semmi. És ugye, a gyereket
bántja az ilyesmi.
– A szüleiddel beszéltél erről a
gyalázatról?
– Igen. Azt mondták, azért nem kaptam
jutalomkönyvet, mert apámnak üzeme van. És hogy ez tényleg így volt, az
bizonyítja, hogy a harmadik év végén kaptam. Ebben az igazi aljasság – most
utólag visszagondolva – az, hogy szembeállítják a kis gyereket a szüleivel!
Amikor apám összetört, amikor elvették mindenét, kirabolták, akkor én örültem.
Örültem, hogy jutalomkönyvet kaptam az iskolában.
– Érezted a megkülönböztetést az
iskolában, hogy te nem munkás, hanem gyártulajdonos fia voltál?
– Ahogy visszaemlékezem, nagyon rendes
tanító nénink volt elsőben, másodikban. Régi vágású pedagógus, aki tanította a
gyerekeket írni-olvasni, és meg is tanította őket már karácsonyra – nála nem
tapasztaltam semmi ilyesmit. Ez nem a tanárok aljasságából következett, mert a
tanárok kivétel nélkül – vagy kevés kivétellel – mind régi vágású emberek
voltak. A rendszernek a disznósága volt ez!
– A tanárok is féltek, de nem volt
valamelyikben annyi bátorság, hogy félrehív és azt mondja: nézd, kisfiam, te
megérdemelted volna az évi munkádért ezt a könyvet, de azért nem kaphattál,
mert...
– Nem tudom. Annyi bátorság valóban nem
volt bennük, hogy nekem ezt megmondják. De a szüleim azért tudhatták, mert
valószínűleg nekik megmondta az osztályfőnök.
– Lehet, hogy a gyereket nem akarta
terhelni...
– Lehet, és nem akarta vállalni azt a
veszélyt, hogy a gyerek esetleg kifecsegi: ezt tőle tudja. Azt se tudom, hogy a
szüleim csak sejtették. De az eljárás tudatos volt, az biztos. Arra irányult,
hogy amikor kifosztják a szülőt, a gyereket megjutalmazzák. Mivel helyre állt a
rend, én is kaphatok jutalomkönyvet. Mint a többi!”
forrás, visszaemlékezés:
irodalmi-szakasz/szakolczay-lajos-joevokep-gyerekszemmel
ahogy a festőművész emlékezik
az értékes fénykép nem ég el
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.