Iskolaszéki attak Kernstock Károly freskója ellen - Dugonics utcai gyerekek nyilatkoznak ... 4.

 

Dugonics-utcai gyerekek nyilatkoznak a sokat emlegetett Kernstock-freskóról

 

A Magyarság tudósítójától.
A Dugonics-utcai elemi iskola ezelőtt tizenkét esztendővel hatalmas freskót készíttetett tornatermébe Kernstock Károly festőművészszel.

Ezt a freskót láttam meg iskolalátogatás alkalmával az iskolaszék egyik tagja, ki aztán az iskolaszéki ülésen követelte, hogy a képet távolítsák el, mert nem váló elemi iskolába, így került az ügy a főváros VII. ügyosztályához, az ügyosztály vezetője aztán utasította a Képzőművészeti alosztályt, hogy e hét szombatján szálljon ki a helyszínre, az ő véleményük alapján akarják meghozni a döntést.

 A magyar nyelvű sajtó egy része, még mindig nagy hajlandóságot mutatott a keresztény társadalom bornírtságának, kulturellenességének és álszemérmének bizonyítására, természetesen rögtön hatalmas kulturbotrányt fedez fel az ügyben, művészetsértést, új majomport emleget.

 Hogy mit ábrázol a freskó, milyen alakok vannak rajta és mi az ami tulajdonképpen sérti az iskolaszéki tag szemét, arról még csak megközelítő pontosságú leírást sem kapunk sehonnan. Munkatársunk elindult tehát, hogy végére járjon a „világraszóló kulturbotránynak“.
Csúnya fekete emberek vannak a freskón
A járda mellett gyermekek golyóznak, ez csalhatatlan jele a tavasznak. De itt a legsötétebb Józsefvárosban sok egyéb minden is jelzi a tavasz közeledtét.

A kerítésekről nagy lepedők, fehérneműért világítanak a napsütésbe, vig kintornaszó szól az egyik udvaron lágy pendülésekkel, s egy napfénynek kitárt ablakból éktelen lárma hallatszik.

 Az ócska kerítések, műhelyek, szemétdombok mögött hidegen villogó bádogtetők felett pillantjuk meg kutatásunk célját, a Dugonics-utcai elemi iskola oromzatát.

Egy habos felleggomoly fehérült mögötte s ez még jobban kiemeli a nagy, vörös épület modern, sima, egyiptomias tömbjét. Látszik rajta, hogy abban a háboru előtti években épült, mikor a fővárosnak még volt pénze a lehető legmodernebb újprimitív stílusok luxusaival próbálkozni. Csupa vízszintes tagozás, csupa hosszú, égfelétörő sávozás az egész.

 A fiúk kijáratánál éppen most ömlik ki a sok apró elemista, ugrálnak, hancúroznak, kergetik egymást a friss napsütésben, mint a béklyóból szabadult kiscsikók. Nagynehezen sikerül útját állnom az egyiknek, második elemista lehet, rongyos kabátban, fülére húzott ócska ródlisapkában szökdécselt előttem. Kérdésemre ijedten néz rám egérorrocskájával.

— Azt a képet tetszik gondolni, bácsi, amin az angyalkák visznek koronát? — Nem, dehogy azt, amelyik a tornateremben van? Félrekapja fejét, összemosolyog a mellette baktató kisfiúval s kitörő kacagással mondja: — Jaj, bácsi, az nagyon csúnya.

Egy gyámoltalan kis harmadelemistát fogok meg, harisnyája lecsúszott, táskája beszakadva lóg hátáról egyetlen szijjon, üveggyöngyök lógnak orrocskájából.

— Kis fiú, — kérdem tőle — láttad te azt a képet, ami a tornateremben van?

 — Ahol tornázunk?

— Igen, láttad? no mi van rajta?

— Emberek.

— Aztán milyen emberek?

— Olyan csúf feketék, tetszik tudni, nincsen semmi rajtuk, még nadrág se. Egyebet nem tudok belőle kiszedni csak annyit, hogy nagyon csúf feketék és mindenki nevet rajtuk.

A gyerekek furulyát és szuronyt, valamint elefántot is látnak a képen
Most egy verekedő csoportot választok szét, egy almaarcu elemista kipirulva püföli tolltartóval másik társát. Ezek is szörnyű rongyosak, koldusak, szegények, egyiken egy nagy kockafoltos női kabát van, a másikon még cipő sincsen, csak egy posztópapucs.

— Hé, fiuk, láttátok azt a képet, ami a tornaterem falán van?

 Igen, láttam, kérem — feleli készségesen a posztópapucsos gyerek és gyíkszemecskéi értelmesen csillognak reám.

 — Aztán mit láttatok rajta?

— Olyan nagy-nagy emberek vannak rajta kérem, —magyarázza egyik a másik szavába belebeszélve.

 — Nincs rajtuk semmi ruha, öten vannak, mind csupaszok, szaladnak, az első egy fához szalad, szurony van a kezében, a másiknak furulya, egyik meg egy verebet fogott... hátul elefántok is vannak... mind csupaszok és tetszik tudni, a két szélső...

Összemosolyognak s hahotával kacagnak. Már alakulni kezd előttem a freskó. Igaz, hogy kissé furcsa: veréb, szurony, fa, elefánt, nagy meztelen. Hát bizony, ez kicsit zavaros. Egyik szalad, a másik furulyázik.

 Ugyan milyen lehet? Már kezdek szörnyű kiváncsi lenni. Berontok az iskola portásfülkéjébe. — Mondja kérem, mi van azon a festményen, ami a tornaterem falán van? — kérdezem a portástól.

— Én kérem jövőre is a fővárosnál akarok maradni! — hangzik a kurta felelet.

Már tudja, hogy újságíró vagyok. Az igazgatóhoz vágtatok be s kisül, hogy a tornatermet az ügyosztály rendeletére lezárták és a freskót senkinek nem szabad megnézni. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a különböző véleményekkel vágjanak elé az ügyosztály határozatának. Ez aztán még növeli a kép körüli bonyodalom titokzatosságát.

— Félnek az objektív szemektől — mondják egyes újságírók.
Mi van a freskón?
Egyébként aki a titokzatos és oly buzgón  rejtegetett freskót látta, annak hamar kialakul a véleménye az ügyről. „Az ősemberek élete“ címet viselő erősen és talán túlstilizált falképen, öt óriás szöcskeszerű alak lép előre ritmikus füzérben, két fatörzs között.

 Egyik lándzsával hadonászik, a másik tülköt fuj, lándzsa és tör van a többi kezében is, a sarokban pedig a stilizált kupalákú hegyek között három mamut látszik.

 Nem akarjuk most ezt a festményt kritizálni. Csak azon az egyen csodálkozunk, hogyan bízták meg egykor éppen Kernstock Károlyt, próbálkozások, forradalmak és szélsőségek emberét egy elemi iskola egyszerű, szelíd mesét és beszélő ábrát kívánó falának díszítésével? Vajjon micsoda korszak lehetett az a főváros történetében, mikor az ilyen gikszereket hajszolták?

 Ez a kép lehet hisz egy főúri palota falán, műteremben, vagy középületben, de elemi iskolába, hat-nyolcéves gyerekek csodálkozó szeme elé adni állandó okulásra, az igazán csak a liberális-radikális éra gondolatvilágában születhetett meg.

 

Magyarság, 1926. február (7. évfolyam, 26-48. szám) 1926-02-24 / 44. szám